ILDIKO NASSR MIKROFIKCIÓI “SÜRGETŐ KÉRDÉSEKRŐL, ÁLCÁKRÓL, RUTINOKRÓL”

Ildiko Nassr (1976, Río Blanco, Jujuy) az észak-argentin mikrofikció egyik legismertebb szerzője, a műfaj különböző szempontú antológiáinak visszatérő szereplője. “Sürgető kérdések, álcák, rutinok” című könyvét küldte el nekünk (köszönet érte), amely az elmúlt húsz év szövegeiből készült válogatás. Több poszt is készül majd az írásaiból, ebben az elsőben öt szöveg olvasható, mind jól mutatja, mennyire heterogén természetű a mikrofikció, a fordítás során, ami sokunknak okozott hosszas fejtörést, sokszor az segített, ha a költészet felől közelítettünk és a szövegekben megjelenő képeket próbáltuk valamiféle narratívába illeszteni.

Hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, hogyan gondolkodik a szerző ezekről a mikrofikciókról, illetve magáról az írásról, lássuk először is, hogyan fogalmaz ő maga a kötet bevezetőjében:

“Nehéz tetten érni az évek múlását, korszakokra osztani az életet, kiválasztani az igazán fontos momentumokat. Mi az, ami igazán fontos az életben, mikor valójában minden egyes nap átélünk emlékezetes helyzeteket? Honnan lehet tudni, melyek ezek az emlékezetes helyzetek? Mitől lesz egy-egy esemény emlékezetes? Hogyan választjuk ki, mi az, amire emlékezni akarunk, és mi az, amit el akarunk felejteni?”

 

Buszforduló

Minden úton tiszta lappal indulunk. A hétfő este lemossa könnyeinket. Kígyóként kúszik fülünkbe az almafa suttogása: felejtésre csábít. Kezünket elrejtjük, mielőtt a repedésből előbújó pók áldozatává lenne. Belefeledkezünk egy hangosan ezerig számoló kislány hangjába. Várakozunk a buszra, amely elvisz minket úticélunkhoz, mintha az valóban létezne. Zajok és szagok tengerében sodródunk ismeretlen utcákon. Szavak után kutatunk, melyekkel leírhatnánk ezt a mulandó világot, mintha csak az elveszett Paradicsom egy apró része volna.

 

Szemtanú

Az autó hátsó üléséről figyelem, ahogyan hazáig kísér minket a hold, majd odakint marad az éjszakában. Anyukám jól vezet, száguldunk a sötét utakon, ahol még táblák sincsenek. Minden este ugyanaz. Utunkon most is a hold kísér bennünket, anyukám mezítláb tapossa a pedálokat, nem szól egy szót sem. Azon tűnődőm, vajon mire gondolhat. Aztán egyszer csak megjelenik egy fehérruhás nő, aki elviszi a holdunkat, és véget vet anyám hallgatásának.

 

A másik

A kisfiú az ablakból nézelődik. Szemével azt a másik fiút kutatja, aki pont olyan, mint ő. Tudja jól, hogy itt él, valahol ebben a világban, és biztos benne, hogy egy szép napon rátalál. Ő most a nagyablakos szoba foglya, és édesanyja sem tudja megmondani, hogy a betegsége mikor engedi szabadon. A kisfiú csak arra gondol, hogy az a másik az ablakban biztosan egészséges, bújócskázik a többi gyerekkel, és egy olyan világban kalandozik, ahol ő legfeljebb képzeletben járhat.

 

A megszokás rabja

Szerettem csak úgy üldögélni a téren és bámészkodni. Gátlástalanul figyeltem az embereket, mintha ők nem láthatnának engem. Elképzeltem, milyen lehet az életük, mi teszi őket boldoggá, mit csinálnak szabadidejükben, kivel és hogyan élnek. Elképzeltem a szeretteikkel és barátaikkal folytatott mindennapi beszélgetéseiket. Próbáltam kitalálni, mivel foglalkoznak, és mi foglalkoztatja őket. Képzeletem nem ismert határt. Nem szóltam senkihez, csak ültem, nézelődtem és ábrándoztam. Van, aki a galambokat eteti a tereken, én a képzelőerőmet tápláltam. Aztán egy napon lerombolták a teret, és börtönt építettek a helyére.

 

Nők

Egy nő munka után angolul tanul. Egy másik biciklit vásárol és a háza udvarán gyakorol vele. Egy harmadik kitalált történeteket és verseket ír szerelemről, költészetről. Az utolsó pedig jóval fiatalabb szeretőt tart, akinek már kisebb vagyont adott. Az utolsó fillérig a férjétől lopta. Egy a vágyuk: Szabadok akarnak lenni.

 

(A fordítások a PPKE-n az 2019/20-as év őszi és tavaszi félévében meghirdetett fordítási szeminárium résztvevőinek munkái.)
(Fotó: @gauchomagiar)

 

 

Pablo Urbanyi három rövidebbmintegypercese

A magyar származású Pablo Urbanyi már szerepelt egy mikrofikcióval az oldalon – itt -, ez alkalommal “Cuentos de minutos” (Párperces novellák) című kötetéből válogattunk három szöveget.

 

Törekvés

A fekete és más, színes bőrű emberek egyik legrombolóbb törekvése, hogy úgy akarnak élni és viselkedni, mint a fehérek. Igaz, hogy a fehérben minden szín megtalálható, mégsincs náluk színtelenebb nép. A színes bőrűek törekvésének célja tehát nem más, mint a szemmel látható kisebbségből a szürke tömegbe olvadni.

 

Aranyszabály

Soha ne az oklevelei, publikációi vagy tévés szereplései alapján válassz tanárt, mestert, orvost vagy bármilyen más szakértőt.

Mert minél többet publikál valaki, és minél többször vállal nyilvános szereplést, annál kevesebb időt szán a diákjaira, a tanításra, a gyógyításra, az életre.

A legfontosabb talán az, hogy elég időt töltsön kocsmákban, a legkülönfélébb könyvek és emberek társaságában.

 

Csak egy nő

Tanúja voltam, esküszöm.

Egy kávézó asztalánál üldögélt, és a következőket csinálta, mind egyszerre:

  1. Telefonált.
  2. Rágózott.
  3. Az asztalon lévő újság fölött egy kis tükörben nézegette az arcát (és annak minden apró részletét), miközben sminkjét igazgatta kisujjával, amelyen hosszú, zöld műköröm díszelgett.
  4. Időnként körbepillantott. Talán várt valakit? Vagy csak azt nézte, figyelik-e?
  5. Muffint majszolt.
  6. Kávézott.
  7. Olvasgatta az újságot.
  8. És csak beszélt és beszélt.

Csak egy nő volt, a modern világ csodája. De vajon igazi? Létezik ilyen egyáltalán?

 

(PPKE-BTK műfordító csoport 2019/20/1)

 

MIKROFIKCIÓK IDŐSEKRŐL

A címet a fiatal mexikói szerző, Laura Elisa Vizcaíno adta ennek a kis válogatásnak, mely négy szöveget tartalmaz. Olvasatunkban nem mindegyik kötődik feltétlenül az idős korhoz, de az idő múlásához mindenképpen.

LAURA ELISA VIZCAÍNO

Gyávaság

Annak ellenére, hogy a nagyi akkor már hét éve meghalt, egyszer csak megjelent egy családi összejövetelen. Örömmel fogadtuk, és hallgatólagos megállapodást kötöttünk, miszerint egyikünk sem említi neki halálának tényét, nehogy felzaklassuk.

Az este kellemesen telt, búcsúzáskor azonban egyikünk sem ajánlotta fel, hogy hazaviszi.

 

Éjjeli hangok

Már elmúlt éjfél, de az öreg hölgy még mindig hintaszékében ringatózik előre-hátra, miközben a halott lánya arcképét megvilágító gyertyákra szegezi tekintetét.

Hallgatja az óra ketyegését, a hintaszék nyikorgását, a macska nyávogását, és néha-néha hallani véli egy kislány hangját, aki könyörögve kéri édesanyját, hogy aludjon el, végre aludjon el.

(Felelős: Rebi)

Hintától a hintaszékig

– Holnap lesz a szülinapom, szeretnék egy zsúrt lufikkal, csokitortával, vanília fagyival és színes konfettivel. Bárcsak eljönnének a barátnőim és a családom! Talán még ajándékokat is hoznak. Miért is nem kértem meg anyut, hogy vegye meg nekem azt a sárga ruhát a nagy napra!

– Nyugodjon le drága, szerintem még az unokái sem fognak eljönni. Inkább segítek felkelni.

 

Jobb később, mint soha

– Miért nem találkoztunk hamarabb? Merre jártál eddig, drága?

– Kísértésből kísértésbe estem, szerelmem!

(Felelős: L. Timi)

 

Fotó: @gauchomagiar

Fabulák

Ebben a bejegyzésben Rafael Ángel Herra Costa Rica-i szerző néhány mikrofikcióját közöljük, melyek a La divina chusma, 101 fábulas című kötetben jelentek meg, főszereplői pedig különféle állatok, így ezek a történetek egyfajta posztmodern fabuláknak is mondhatóak.

RAFAEL ÁNGEL HERRA

Leselkedő lepkeszárnyak

A pillangó gondtalanul pihent egy ágon. A szárnyain kirajzolódó félelmetes szempár elijesztette az éjjeli madarakat.

Idővel annyira természetessé vált számára mások megtévesztése, hogy amikor egy hozzá illő párt akart keresni magának, nem tudta eldönteni, a szomszédos fáról figyelő szempár vajon igazi-e vagy sem.

(A fordítás felelőse K. Heni)

A szomorú hernyó

Kicsi vagyok, aprócska. Mivel minket, teremtményeket sosem kérdeznek, így nem tudom, mi lehetett az égiek szándéka az állatvilágban, mikor mérgező, szőrös hernyónak teremtett, bár az köztudott, hogy a méreganyag megvéd az ellenségeimtől. Nem panaszkodom, sőt, inkább szerencsésnek mondhatom magam, mert a hernyók istene olyan pajzzsal ajándékozott meg, ami megvéd a külső támadások ellen. Mégis ki merné egy érintés miatt kockáztatni az életét?

Nem panaszkodom, tényleg nem, de eljött az idő, hogy kiderüljön, van-e igazság vagy nincs. A méreg, mely távol tartja tőlem az ellenséget, a barátaimat is elhessegeti. Nincs hát más választás, mint a magány.

(A fordítás felelőse T. Fanni)

Miért sző hálót a pók?

A pókok lételeme, hogy hálót szőnek. Mi másra is áhitozhatnának, ha egyszer így rendelte a sors? Márpedig a sors általában nem túl engedékeny.

Az állatvilágban az a hír járja, hogy a pókok törvénytisztelő állatok, hálóikat is mindig a megszokott rend és terv szerint szövik.

De azért az életük nem csak állandó ismétlődések sorozata. Néha a boldogságot is megízlelik, amikor hajnalban a harmatcseppek visszaverik a nap sugarát és a háló ezüstös szálai tüzes fényben izzanak.

A pók azonban találékony teremtés, és még ennél is jobb oka van rá, hogy ilyen gyönyörű hálót szőjön, hiszen lakhelyéül is szolgál, sőt, itt is ünnepel. Sokszor órákon át lesben áll, hogy elkapjon egy-egy figyelmetlen bogarat, akivel aztán vidám lakomát csaphat.

(A fordítás felelőse M. H. Timi)

 

(Fotó: @gauchomagiar és @finesztra)

 

 

Szerelem?

Raúl Brasca szintén argentin szerző, a mikrofikció műfajához elsősorban kritikusként, elméleti szakemberként kapcsolódik, több fontos antológia szerkesztője, folyamatosan jelennek meg cikkei rövidprózával foglalkozó folyóiratokban.

RAÚL BRASCA

Szerelem 1.

Ő szereti a szerelmet. Én nem. Én őt szeretem, beleértve természetesen az ő szerelem iránti szeretetét is. Én szerelmet nem adok neki. Én csak szavakba csomagolt szenvedélyt adok, abból viszont nincs hiány. Ő pedig becsapja magát, szerinte ez a szerelem és ezért szereti, amit tőlem kap: szereti a csalót, aki bennem rejtőzik. Én nem szeretem őt és engem a látszat sem csap be, én nem őt szeretem. Mindennapos történet a miénk, nincs benne semmi különös: két ember, akik kitartanak egymás mellett, és akiket egy félreérthető és egy félreértett érzés köt össze. Boldogok vagyunk.

Szerelem 2. 

Azt hiszi, hogy én csak a szerelembe vagyok szerelmes, őt pedig csak a szex érdekli. Hadd higgye. Amikor a teste olyan hatással van rám, hogy abba beleremegek, azt ő a szavaknak tulajdonítja. Amikor az én testem van rá olyan hatással, hogy beleremeg, azt a saját hevességének gondolja. Mindenesetre szeret engem, én pedig hagyom, hogy áltassa magát, mert én is szeretem őt. Jól tudom, hogy addig leszünk csak ilyen boldogok, amíg úgy hiszi, nem szeretjük egymást.

(A fordítás felelőse: Letti)

Férfiak és nők

Pablo Urbányi magyar származású, Kanadában élő argentin író. Elsősorban hosszabb prózákat ír, néhány regénye, novellája magyarul is megjelent, ezt a mikrofikciót pedig ő maga választotta a saját szövegei közül.

 

PABLO URBÁNYI

Párbeszéd

Férfi és nő, a három fős kanapé két végében ülnek. A nő szeméből némi aggodalom sugárzik. A férfi végül erőt vesz magán és megszólal:
Férfi: Rossz kedvűnek tűnsz, van valami baj?
Lány: Semmi. Kérlek, ne kombinálj.
Rövid szünet után:
Férfi: Rossz kedvű vagy valami miatt, amit mondtam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit nem mondtam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit csináltam?
Nő: Nem.
Férfi: Valami miatt, amit nem csináltam?
Nő: Nem.
Hosszabb szünet. A férfi mély levegőt vesz és lassan tagolva a szavakat így szól:
Férfi: Az a baj, hogy véletlenül mondtam valamit, azzal kapcsolatban, amit csináltam, pedig nem lett volna szabad se megtennem se kimondanom, vagy legalábbis az érzéseidet figyelembe véve másképp kellett volna mondanom vagy csinálnom?
Nő: Valami ilyesmi. De elég, inkább hagyjuk.

(A fordítás felelőse: Szani)

 

Lopott pillantás

Az argentin szerző második megjelenése a blogon, ő maga azt mondja a szövegeiről, hogy nehezen fordíthatóak, mert sok bennük a nyelvi vicc. Ebben a mikrofikcióban is van ilyen, ha jobban megnézzük a címet és a végkicsengést, de remélhetőleg ebben az esetben magyarul is működik.

LUISA VALENZUELA

Lopott pillantás

Igaz, ami igaz, a fenekemre tette a kezét és éppen rá akartam kiáltani, amikor a busz elhaladt egy templom előtt, és láttam, hogy keresztet vet. Végül is rendes srác, gondoltam magamban. Talán nem is szándékosan csinálja, vagy esetleg nem tudja a bal keze, mit csinál a jobb. Igyekeztem a busz belsejébe húzódni – hiszen egy dolog mentegetni valakit és egy másik hagyni, hogy fogdossanak – de egyre több utas szállt fel és nem lehetett moccanni sem. Hiába próbáltam beljebb húzódni, csak még jobban hozzám nyomta a tenyerét, és még meg is simogatott. Idegesen mozgolódtam. Ő is. Elhaladtunk egy újabb templom előtt, de most észre sem vette és ezúttal csak azért emelte a kezét a homlokához, hogy letörölje róla az izzadtságot. Lopva pillantottam rá és csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy azt higgye, hogy tetszik nekem a dolog. Nem tudtam hova menekülni és ettől kirázott a hideg. Ekkor úgy döntöttem, revansot veszek és a fenekére tettem a kezem. Néhány háztömbbel odébb az emberáradat elsodort mellőle. A leszállók magukkal rántottak és már bánom, hogy ilyen hirtelen szem elől veszítettem, mert a pénztárcájában csak 7400 régi peso volt, és kettesben ennél sokkal többet akaszthattam volna le róla. Kedvesnek tűnt. És bőkezűnek.

(a fordítás felelőse: Kun Dani)